Prológus
Sötétség borult a kisvárosra. Az éjszaka csendjét csak egy halk, ám annál gyönyörűbb dallam törte meg. A magasan tornyosuló épületek egyikén egy árny bontakozott ki a sötétségből. Az ő dalát hozta magával a hűvös nyáresti szellő. Tekintetét az égre függesztette és várakozón nézte a Holdat. Hideg szemében most izgatottság csillogott. Rég nem érzett már ehhez foghatót. Éjfélre járt az idő, az ezüstösen fénylő égitest hamarosan eléri az égbolt tetejét.
A boszorkányok órájának elérkeztével eljött végre az ő ideje. Ó mióta várta már ezt a pillanatot. Felkelt-kényelmesnek nem igazán nevezhető- ülőhelyéről és a tető széléhet sétált. Tekintetét végigfuttatta a kis utcán, vörös szemei meg-megcsillantak a lámpák vibráló fényénél, amik megérezvén auráját gyors visszavonulót fújtak. Az épületen álló alak ajkai mosolyra húzódtak, egy pillanatra felfedve hófehér, kissé hegyes fogait, majd nemes egyszerűséggel leugrott. Egy balerina kecsességével ért földet és már folytatta is az útját. Az ilyen dolgokért szeretett annyira démon lenni. A tudat, hogy szinte bármit megtehet, a hatalom édes íze.
Célja a szemben lévő társasház negyedik emeletének legszélső, aprócska erkélye volt. Ám mielőtt elérte volna még egyszer felnézett az égre, a sötét felhők gyülekezése és a távoli dörgések hangja a közeledő vihart jelezték. A felerősödő szél bele-belekapott hosszú, fekete hajába. Amint feljutott az erkélyre belépett a hőség miatt nyitva hagyott ajtón. A függöny meglebbent, ahogy besétált és a késői látogató-már emberi alakban-egy otthonos kis hálószobában találta magát. Az ágyhoz lépett, amin egy nő és egy férfi az igazak álmát aludta éppen.
-Anyu, Apu-suttogta és megsimogatta édesanyja arcát. Már öt éve nem mondhatta ki ezeket a szavakat. Órákig tudta volna még nézni őket, de dolga volt, sietnie kellett. Fájó szívvel hagyta ott szüleit és indult tovább. Könnyek gyűltek a szemébe ahogy visszagondolt a családjával töltött életére. Hogy figyelmét elterelje, inkább körülnézett a lakásban. Ide költöztek miután ő eltűnt, otthagyták a hatalmas tengerparti házat. Bizonyára túl sok minden emlékeztette ott őket a kislányukra, akit akkor nem tudtak megvédeni. Nos igen... a családja azt hiszi évekkel ezelőtt meghalt abban a szörnyű merényletben, amit csak úgy emlegettek, hogy a Rémálmok Éjszakája. Mély levegőt vett. Koncentrálj a feladatodra- gondolta és körbenézett vajon melyik lehet a nővére szobája. Pillantása megakadt az egyik ajtón, amin egy táblácska jelezte a keresett szobát. Átvágott az előszobán és óvatosan benyitott. A nővére volt az egyetlen, aki végig tudott mindenről, ahogy arról is, hogy nem halt meg. Éppen ezért jött most hozzá, van még egy utolsó elintéznivalója mielőtt végleg elhagyja ezt a világot. Odalépett az ágyhoz, lehajolt és gyengéden megérintette nővére karját.
-Onne-chan ébredj!- suttogta, mire a lány lassan mocorogni kezdett és álmos szemeivel álmai megzavaróját kereste. Az említett éppen azon volt, hogy egy kis fényt teremtsen. Amint felkapcsolta a kis, asztali lámpát nővére felnyögött és kezével bosszúsan takarta el a szemét.
-Onee-chan!-szólította meg újra a lányt. hangja lágy volt, mégis remegett kicsit a felgyülemlett érzelmektől. Nővére döbbenten nézett fel, a felismerés villámcsapásként érte.
-Yuri..-mást nem is bírt mondani, alig mert hinni a szemének. Felugrott és sírva borult húga nyakába.-Visszajöttél...annyira hiányoztál...én...
-Hiszen megígértem.
Gyengéden simogatta nővére hátát, miközben ő még mindig zokogott. Most jobban meg tudták nézni egymást. Yuri még mindig úgy néz ki mint öt éve, biztosan ez is valami démonos dolog.-gondolta Airi.
-Nem változtál sokat, de a hajad szépen megnőtt.-mosolygott Yuri miközben kezébe fogott egy szőke tincset.
-Öt év hosszú idő.-mondta a nővére Yuri arcát fürkészve. Huga zöld szemében szomorúság csillant.-De számodra nem az ugye?
Yuri bólintott. Számára öt év semmi volt, hiszen ő még évezredekig élni fog. Nagyot sóhajtott és mélyen Airi szemébe nézett.
-Már nincs sok időm, vissza kell mennem.-kezdte komolyan
-De miért? Hiszen...
-Nem! Szeretnék kérni tőled valamit,ezért jöttem ide.
Airi csodálkozó pillantást vetett húgára, vajon mi járhat a fejében?-Kérni? Mit?-kérdezte végül
-Azt szeretném ha ezt odaadnád valakinek.-mondta miközben sötétkék utazóköpenye alól egy fekete valamit húzott elő.
-Hát ez meg? Csak nem a naplód? Kinek szánod?
-De az és Rannak akarom adni.
-Ran? Hogy hogy?
Sajnos nemigazán tudta túltenni magát a történteken-sütötte le bűnbánóan a szemét
-De hát honnan?..ó hát persze démonos dolog...
-Nagyon fontos lenne, hogy eljuttasd neki a naplómat rendben?
-Rendben. Megértettem. De mit csinálsz majd ha már mindent tudni fog?
-Nem tudom...még-válaszolta bizonytalanul, végülis ebbe még bele sem gondolt-De ugye megteszed ezt nekem?
-Hát persze számíthatsz rám hugocskám.-mondta és magához ölelte Yurit.
-Köszönöm Airi! Sajnálom de most mennem kell, nem maradhatok tovább.
-Ne! Ne menj el megint...-kezdte kétségbeesettem Airi
-Tudod, hogy nem maradhatok, én már nem tartozom ide.-sütötte le a szemét Yuri
-Ne haragudj...én csak...-most a nővérén volt a sor hogy lesüsse a szemét
Yuri az ablakhoz sétált és kitárta azt, mélyen magába szívta a levegőt.
-Vihar lesz...-kezdett bele, de inkább nem folytatta, csak húzni akarta az időt.
-Ég veled Onne-chan...-felvette démoni alakját és kitárta hatalmas ébenfekete szárnyait. Még utoljára hátrafordult, majd kiröppent az éjszakába.
